Erdei iskola Módszertár III – Bekötött szemmel az erdőben
Erdei iskola Módszertár III –  Bekötött szemmel az erdőben

A korábban megírt, erdei iskola témájában született bejegyzésekkel fokozatosan közelítettünk a környezeti nevelés átfogó szemléletével kezdve, a pedagógiai módszereken keresztül, míg végül eljutottunk a játékig.

Ezúttal is mélyebbre megyünk eggyel. Most, egy korábban csak pár szóban említett játékot fogunk megnézni melyet, hogy friss, első kézből származó élményekkel tudjak a blogban megosztani, ki is próbáltam magamon a hétvégén.

Mielőtt azonban mesélni kezdenék, vizsgáljunk meg egy kérdést…

Miért játszunk annyit?

A válasz egyszerű. A gyerekek legfőbb tevékenysége a játék, ezt a tényt nem figyelembe venni pedig hatalmas öngól lenne a nevelésben. Főleg ha az erdei iskola a színtér, ahol csupán egy vagy néhány napot töltenek a gyerekek.

Nekünk az erdei iskola rövid ideje alatt kell a gyerekeknek olyan élményeket adnunk, melyekkel a természet, történelem, annak megismerése és a társaikkal eltöltött idő értékké válik.

Hiszen, amit az ember megbecsül, azért a jövőben hajlandó tenni, gondolkodni, megismerni, változtatni.

Most pedig jöhetne az a rész, hogy ezzel egy szép lépést tettünk a környezeti nevelés céljai felé…De nem ez jön. Elméletről és magasztos dolgokról volt már szó bőven, lássuk hogyan is működnek a dolgok a gyakorlatban.

Akasztják a hóhért (Ez a te fád!)

Szóval írni akartam egy bejegyzést arról a játékról, amikor kint vagyunk a gyerekekkel az erdőben, párokat alkotunk velük, egyikük pedig beköti a szemét. Amikor a másik gyerkőc már megbizonyosodott arról, hogy az illető tényleg nem lát semmit, megfogja a kezét és szép lassan odavezeti a párját egy tíz-húsz méterre lévő fához vagy bokorhoz.

Bekötött szemű gyermekünk feladata pedig az, hogy többi érzékszervét használva – megnyalniuk azért nem kell a fát – igyekszik olyan szinten megismerkedni az adott növénnyel, hogy miután visszavezették a kiinduló pontra és levették a szemkötőjét, képes legyen felismerni azt.

Így hát párommal felkerekedtünk a hétvégén és kimentünk a közeli erdőbe kirándulni. Egy szimpatikus résznél – idős és fiatal fák, cserjék vegyesen – pedig a szabályok átismétlése után le is mondtam ideiglenesen a látásomról.

Már az első néhány méteren rögtön három erőteljes impulzus ért. A talpam alatt recsegő avar hangosabbá vált és a lábamat végigsúroló ágakat is intenzívebben éreztem. A harmadik inkább amolyan gondolat féle volt – az, hogy nem akadtam bele egyetlen ágba se, az egyrészről múlott a barátnőmön aki vezetett, másrészről rajtam, hogy követtem azt amit mond és egyikünk se sürgette a másikat. Bizalom, kommunikáció és türelem fejlesztés egy játékban. Félúton a fához jutott eszembe, hogy amúgy számolhattam is volna, hány lépést teszünk meg. Sebaj, majd visszafele, gondoltam.

Amikor rátette a kezemet egy fa törzsére és azt mondta „na ez lesz az enyém” akkor az a hitem, hogy majd a kéregről jól felismerem a fa fajtáját – azonnal szertefoszlott. Egy darabig vizsgálgattam a barázdákat, majd a fa tövénél kezdtem el tapogatózni, elágazások után kutatva. Találtam is egyet. Végigkövettem mind a két törzset, hogy képet alkossak a térbeni elhelyezkedéséről és az egyik vastag ágán örömmel vettem észre, hogy sima felületet tapogatok – találtam egy kéreghiányos szakaszt.

Amikor egy, a törzsből kinövő apró hajtást is beazonosítottam és elhelyeztem az elképzelt növényen, úgy éreztem kész vagyok. Fel fogom ismerni a fát. Ekkor eszembe jutott, hogy nem volt teljes az érzékszervi vizsgálat és gyorsan megszaglásztam a növényt.

A kéregnek meglepő módon kéregszaga volt, a zsenge hajtás viszont egyértelműen elárulta, hogy egy bodza lesz az én növényem.

A keresés

Mondtam barátnőmnek, hogy mehetünk vissza a kiindulási pontra. Persze nem azon az úton vezetett vissza, amelyiken befele jöttünk ez pedig annyira megkavart, hogy elfelejtettem számolni, hány lépést is teszünk meg.

Nem baj, gondoltam, tudom mit keresek. Két törzs, az egyiken egy kéreghiányos, vastag ág és egy apró hajtás. Látásomat visszanyervén magabiztosan vetettem magam bele a sűrűbe. Pár perc után kétkedés kezdett mardosni, ugyanis egyáltalán nem láttam egy olyan növényt se, amire illet a leírásom. Két segítő kérdés után – „Tíz méteren belül van? Na és most?” – meglett a helyes irány és viszonylag könnyedén megtaláltam a fámat.

Utána szerepet cseréltünk, én pedig megtapasztalhattam milyen érzés vezetni a másikat.

Két lépés múlva fatörzs keresztben. Szemmagasságban ág, ráteszem a kezed.

Nézni azt, ahogyan a másik ismerkedik a fájával, látni a gondolatmenetet, ami alapján vizsgálódik, majd ami alapján keresgél…

Ez inkább egy önismereti játék, mint természet ismereti – gondoltam. Ehhez, hogy átadja azt az élményt, amit szeretnék és az erdei iskola szintjén is megállja a helyét, még hozzá kell adni valamit. Szerencsémre mások előttem már kitaláltak egy olyan játékot, amikor a gyerekek meginterjúvolnak egy fát, elképzelik milyen lehetett fiatalabb korában, milyen lehetett a környezete, mik történtek vele, kik laknak rajta…
De ez már egy másik játék.

Összegzésül: ez a szép ebben a szakmában. Kreatívnak kell lenni, de nyugodtan hozzányúlhatunk mások ötleteihez, átalakíthatjuk őket úgy, hogy önmagunkat adhassuk tovább velük.

A játékot pedig ajánlom mindenkinek, aki olvasta a bejegyzést. Családdal, barátokkal, ha kirándultok, mindenképpen megér egy próbát. Vegyétek le a pulcsitokat vagy ha nincs, csak adjátok becsület szavatokat, hogy nem nyitjátok ki a szemetek és irány a sűrű.

 

TÖBB NAPOS ERDEI ISKOLA PROGRAMOK    OSZTÁLYKIRÁNDULÁS

 

Írta:
Gergő.jpg
Gergely
Erdőpedagógus

Források:

Ádám Ferencné, Boldis Anna Kornélia – A környező világ megismerésének módszerei
Adorján Rita – Magonc
Nagy Zsuzsanna – Természetismereti Játékgyűjtemény